Eljött a nyári versenyszezon csúcspontja a Szolnokon rendezett Masters Magyar Bajnokság. Nem hiába hazánk egyik legsikeresebb sportja a kajak-kenu, mivel a mezőny nagy része a masters korcsoportban is tudatosan készül.
Amikor 2019-ben 12 év kihagyás után újra hajóba ültem, valahol ezt a Magyar Bajnokságot vártam a legjobban. Idén lettem 35 éves, így a Szabadidős és Egyetemi korcsoportot hátra hagyva (vagyis még év elején ezt hittem) felléptem a Masters korcsoportban. Aztán ahogy közeledett a bajnokság, körvonalazódott milyen számokban tudok indulni. A versenyszabályok értelmében maximum 5 számban lehet indulni, így a két egyéni számom (K1 500m és 200m) mellé elkezdtem keresni a lehetőségeket a csapat hajókra. Gergőt nem kellet sokáig győzködni a maraton után, 500 méterre is összeültünk, de még mindig volt két indulási lehetőségem. A Hazai Vizeken Beevezés sorozat állomásain, fordulóról fordulóra egyre biztosabb lett, hogy Krisztivel összeülve próbára tesszük magunkat, bár ekkor még főleg 200 párost beszéltünk. Emlékszek még mondtam is neki, hogy nem kell túlgondolni, a 200 métert valahogy megoldjuk.
Teltek múltak a hetek, egyre jobban közeledett a nevezési határidő és még mindig volt egy nevezési lehetőségem. Több ismerősre is ráírtam, hátha pont egy ember hiányzik egy négyes egységhez. Időközben Krisztiék egyesületében is tisztázódtak az igények, így végül a mi párosunk 500 méterre lett benevezve. Szóval a nevezési határidő előtti héten épp lent a csónakházban már edzés után töröltem a hajómat amikor a vízről feljöttek a Masters csajok. Beszélgettünk, ki milyen számban indul, amikor megemlítettem, hogy 200 méterre még keresek egy csapat hajót. Viki ekkor rákérdezett, nem megyek-e vele párost, amire egyből igent mondtam. Még egy centit nem eveztünk együtt, de már akkor eldöntöttünk, hogy pinkben megyünk.
A verseny előtti hét, már főleg a csapat hajózásról szólt. Ilyen szempontból a Ráckevei-Duna beevezés utáni vasárnap volt a legsűrűbb, reggel a Római parton kezdtünk Krisztivel egy közös edzéssel, délután Vikivel mentem párost, őt követve Gergővel zártam a napot.
Pénteken késő délután érkeztünk le a helyszínre, sajnos most nem volt szerencsénk a szállás foglalással, mert mindent el lehetett mondani róla csak azt nem, hogy csendes lenne. A szálláson volt valami zártkörű rendezvény, ahol még hajnali fél háromkor is ment a dáridó. Nem éppen ideális rákészülés egy Magyar Bajnokságra.
Szombaton három számban voltam érdekelt, a két páros mellett még ott volt az egyéni 500 méter is. A versenyző többség az öt számot úgy szokta kihasználni, hogy két 500 és három 200 méter, de én megint a nehezebb utat választottam. Szerencsére Gergővel való párosunk és az 500m egyesem egyből döntős volt, de a Krisztivel bizony előfutamoznunk is kellett.
Reggel 10:30kor rajtolt az első számunk. Gergővel tisztában voltunk jelenlegi állapotunkkal, a tisztes helytállás mellet a középmezőnybe vártuk magunkat, valamit volt egy kitűzött idő, amin belül teljesíteni akartuk a távot. Végül sikerült egy jó pályát menni, végig csatában voltunk a 3. helyért, amiről végül 2 másodperccel lecsúsztunk és az 5. helyre értünk be. Az utolsó 200 méternél fogytunk el, jött az a bizonyos fal, amit most nem sikerült áttörni. Viszont annak örülök, hogy Gergő is pozitív élményekkel szállt ki mögülem a hajóból, így, ha jövőre sikerül neki is a felkészülés egyértelmű, hogy a dobogóért tudunk majd harcolni és éremmel a nyakunkban térhetünk haza. Ezzel a szombat délelőtti programom be is fejeződött.
A szombat délutáni program sokkal sűrűbbre sikeredett, igazi sorozat terhelés, szinte óránként jöttek a futamok, ami azt jelentette, hogy kb fél óra volt a regenerálódásra.
14:30kor jött Krisztivel az előfutamom, igazából nem volt más célunk, mint valahogy a döntőbe jussunk. Mint már írtam év elején azt hittem, hogy a Szabadidős korcsoportnak végleg búcsút intek, de a páros miatt újra a 20 évesek között kellett bizonyítanom. Kriszti vissza rántott ebbe a korcsoportba. Edzésen egyetlen közel maxos pályát mentünk, így próbáltam hasonlóan felépíteni. Elrajtoltunk a kettes pályán és a perifériás láttásomból eltűntek az ellenfelek. Sose szoktam ilyet csinálni, mindig csak a saját pályámra figyelek, de most 300 méternél kétszer is kinéztem oldalra. „Basszus, nemhogy tovább jutó helyen vagyunk, de vezetünk” gondoltam magamban. Ezt követően, mondtam Krisztinek „Jók vagyunk” és az utolsó 200 méterre visszább is vettem a tempót, nem most kell ellőni a puskaport. Előfutam győzelem! Sose volt ilyenben részem ezelőtt síkvízen rövidtávon. Az egész utánpótlás korszakom arról szólt, hogy a vert mezőnyben vagyok és az előfutamokból csak nagy szerencsével volt 1-1 tovább jutás. Alig dolgoztuk fel még ezt az élményt, időközben befutott a második előfutam is, és jöttek az időeredmények. Nem, hogy előfutam győztesként, de a legjobb idővel ott vagyunk a döntőben az ötös pályán. Line 5, a legjobbak kapják ezt a pályát a döntőre. Persze próbáltunk a földön maradni, hogy a többiek biztos elspórolták amint látták, hogy megvan a tovább jutó hely.
Nem volt sok időm, hiszen 15:40kor jött az 500m egyes számom döntője. Sokat gondolkodtam azon mennyire tegyem oda magam. milyen taktikával mennyek, hiszen az egyes számom után nem sokkal jött a páros döntő, ami ezzel az előélettel pirosítást kezdett élvezni nálam. Végül úgy döntöttem, hogy megyek egy saját 90%-os pályát, úgy fogok tenni, mint amikor hosszútávon rajtolok el. El is ment a mezőny mellettem. Az utolsó 200 méternél még az 5. helyen haladtam, egy bő hajóval lemaradva. Mivel jól éreztem magam fizikailag megindítottam a hajót, így legalább finiselek egyet. Annyira jól sikerült, hogy végül célfotó döntött a 3. helyről mindössze 38 ezreddel maradtam le a dobogóról.
A Döntő! Jött a nap legfontosabb futama, a vegyes párosunk döntő futama. Nem akartam semmit változtatni azon, ahogy a pályát felépítettük, tudtam, hogy ugyan azt kell csinálni, mint amit az előfutamban, de most az utolsó 150 méteren meg kell indulni. Ahogy közeledett a rajtidő, úgy szűkült be a tudatom, és kezdtem el mindent kizárni, csak a feladatra koncentrálni. Egy csapat hajóban az elől ülőé a felelősség, ő a vezérevezős, a stroke. A hátul ülő vakon megbízik benne, nekem kell felmérnem, mi a jó csapásszám, felépíteni a pályát, érezni a mögöttem ülőt és átlátni a pályát a verseny alakulását. Az utánpótlás korosztályt úgy csináltam végig, hogy mindig hátsó ember voltam a csapathajóban a négyes egységben is a negyedik luk volt az enyém. Ezt az egészet, hogy én üljek elől, tavaly találtuk ki Gergővel a Maraton Bajnokságra és azóta kezdem egyre jobban megszeretni ezt a feladatkört. Most meg itt vagyok egy döntőben, ahova a legjobb egységként kerültünk be miénk az ötös pálya. Beálltunk a rajtgépbe és a fókusz már csak a pályán volt. Elrajtoltunk és megint tűnnek el az ellenfelek a perifériás látásomból. Ezt most meg kell csinálni, akarom ezt a győzelmet. 300 méternél tartunk, elhagyjuk a 200-as rajt bolya sorát és egy hajóval vezetünk, de valami nem jó. Túl erősen jöttünk? kezdünk elfogyni? a pálya kezd egyre szűkebb lenni, beszűkült a tér, csak a cél vonalat nézem, be kell érnünk. A periférián megjelenik egy fekete hajó, ami csak egyre jobban közeledik felénk. Már csak a szívünk és az akaratunk visz előre. Itt a cél, berúgom a hajót, kinézek oldalra, és ez most kevés volt. Itt volt a kezünkben a Magyar Bajnoki cím és az utolsó métereken kicsúszott a kezünk közül. Hátra fordultam és mondtam Krisztinek, hogy szép volt, de láttam rajta is csalódottságát. Ő még ekkor nem tudta, de abba a pillanatban amikor oldalra néztem és láttam, hogy másodikok vagyunk, eldöntöttem jövőre visszatérünk még erősebben. Persze ülepedni kell még ennek és annak, amit elértünk. Aztán jött is a díjátadó és mosolyogva álltunk fel a második helyre, de fejben szerintem még mind a ketten a pályán voltunk.
Elkellett telni 1-2 órának mire rájöttünk milyen tettet hajtottunk végre. Szeretem az adatelemzést, amint visszaértem a szállásra elővettem a laptopomat és elkezdtem az óra által rögzített adatokat összehasonlítani az előfutam és a döntő között. Amit éreztem az beigazolódott, a pálya első fele erősebbre sikerült.
Viszont amit kaptam ettől a két futamtól, feledteti a csalódásomat. A Döntőben a legmagasabb átlagéletkorral rendelkező egységként vezettünk egy hajónyi előnnyel, az volt az a pillanat, amiért megéri minden nap sanyargatni a testünket, sok-sok lemondással és az egész családi életünket a kajakozás köré felépíteni. Örültem, hogy összejött ez a páros, mert Krisztában egy olyan párt találtam, akiről tudom, hogy ugyan annyi, ha nem több munkát beletesz az amatőr kajakozásba. Van jövője ennek a párosnak, hiszen ilyen amikor a Hazai Vizek Beevezés Bajnokai összeülnek, a két fanatikus szabadidős sportoló.
A vasárnap a jutalomjáték napja volt. Jöttek a kétszáz méterek egyesben és még ott volt a Pink párosunk, ahol az átlagéletkorunk alapján a 40-44-es kategóriába kerültünk.
Az egyes szám számomra tényleg csak az élményről szólt, hiszen nem a sprintekre készültem. Az alakom, az izomzatom se a 40 másodperces sprintekre alkalmasak. Teljesen lazán minden tét nélkül álltam be reggel 9:04kor a rajtgépbe. Elrajtoltunk, kicsit álmosra sikeredett, de az előfutamomban így is 2. lettem, így a 6. pályáról várhattam a döntőt. A 10:48-as döntőre sikerült is felébredni, és egy nagyon szoros célba éréssel végül a 6. helyen végeztem, 1 másodperccel lemaradva a dobogóról.
Nem volt más hátra, mint a Pink párosunk Vikivel. Na hát itt teljesen nem tudtam, hogy állunk a mezőnyhöz képes. Az elejében leszünk vagy a végében, lehet a döntőbe jutás is küzdelmes lesz? Sok kérdés volt bennem, hiszen annyira későn találtuk ki ezt a párost, hogy végül csak pótnevezéssel sikerült a nevezésünk. Jött az előfutam, ahol majd a sok kérdésemre választ kapok. A lényeg, hogy célba érjünk és már egy döntőbe jutást is ajándékként élünk meg. Az előfutam jól sikerült, számomra egy erősebb iramtempóban teljesítettük a 200m-t, nem akartam szétpörgetni, mert ahhoz keveset mentünk Vikivel, hogy tudjam mi a maximális csapásszámunk. Az előfutamban harmadikak lettünk és a 4. legjobb idővel döntőbe kerültünk. Mind a ketten azt éreztük, hogy maradt még a pályában. Látva az ellenfeleket és az időket Vikivel azt beszéltük, hogy ha kicsit tudunk javulni, akkor talán el tudjuk csípni a dobogó legalsó fokát. Jött a döntő mindkettőnknek az utolsó száma a hétvégén, itt már nem kell spórolni, ami a csővőn kifért, megyünk egy maxos pályát. Jött a rajtjel és elindultunk az utolsó 200 méterrel. Jóval nagyobb csapatszámmal és teljes erőbedobással haladtunk a cél felé, 100 méternél volt egy megbillenésünk, de kezelni tudtuk a helyzetet, végül fél másodperccel lemaradva 2. helyen futottunk be. Talán saját magunk lepődtünk meg a legjobban ezzel az eredménnyel. Mint később megtudtuk a megbillenésünk előtt első helyen haladtunk.
Életem legjobb Magyar Bajnokságát zárhattam, sok-sok élménnyel, egy kis érzelmi hullámvasúttal hiszen nagyon közel volt a Bajnoki cím, de köszönöm mindenkinek, aki hozzá tette a magáét, és a három páromnak is, hogy összehoztuk ezeket a csapathajókat.
A legnagyobb hős még is Vivi volt, aki ezt a két és fél napot a két gyerekkel végig csinálta, bár sokszor körülményes volt a két gyerekkel szervezni az életünket, de nagy erőt adtak, hogy ott voltak.
A szezonban a lényeges dolgok már eldőltek, ami ezután következik, pedig csak jutalomjáték A lapátot nem tesszük le, megyünk tovább.
Hajrá Dunafüred!